A temetőkapunál megtorpanok,
tengernyi keresztre nézek vissza;
elhullott könnyem a föld felissza, ma érted is szólnak a harangok.
[…]
A szürke ködben átölel a magány,
engedek neki, s a síri csendnek.
Várok, mert a holtak körbevesznek; itt egy öregember, ott egy kislány.
Elmosódnak a vésett feliratok,
erre nyugszik imádott nagyapám.
Itt egy másik rokon, ott egy barát… nem tudja senki, most kit siratok.
Látom, hogy lassan kopni kezd a sírkő,
régi a márvány, és a vasbeton.
Egyszer nekem is itt lesz otthonom; vajon mit érez itt a nem hívő?
Mindig jut idő egy lassú imára,
elsuttogom magamban a szélnek.
Egyszer meghallom, hogy mit beszélnek, választ suttognak a Miatyánkra.
[…]
A temetőkapunál megtorpanok,
tengernyi keresztre nézek vissza;
elhullott könnyem a föld felissza, ma érted is szólnak a harangok.
Most csak a némaságot hallgatom,
búcsút intek tengernyi keresztnek.
Az emlékek ma is hazavisznek, és harangok kísérnek utamon.
