Vajúdó viharban őrzöm
szűz anyaföldön, titokban,
halkan, múlandó perceim.
Tarka mesét sző a vágyam,
pedig szemem szolid, szürke
hályog takarja, s éveim
alkonya felé sodor már.
A gyermek vár - a napfény int,
hogy megszületne még előbb;
s engem okád a fájdalom,
engem tép a gaz, és megint
porrá igáz, hogy nő vagyok!
Mert vénülő dalom ívén
egyedül járok, s nem tudom,
hogy álmom mért nem töri szét
e vad, veszett valóságot...?
