Február van, végre február...
a tavasz már túl messze nem lehet:
nézem, ahogy a delelő, lusta Duna
szemérmesen visszapillantja
a tétova-kék, merengő-eget,-
s lám, már könnyedén
boldoggá tesz - s nekem elég -
minden elképzelt, édes semmiség:
...egy könnyű kabát, teraszon az ebéd,
téren egy meghitt integetés, egy új kötet,
ismét látni a tavaszi, zsendülő zöldeket:
mint e rügy itt a parton, épp' csak pattanó,
- s a jólismert hang, az a kedves szó.
És akkor balgán tovább álmodozom:
(most romantika jön, de igaz nagyon)
...talán este lehetne, csodaszép nyáridő,
nyílna a dália, rajtam új, piros cipő,
fognád a kezemet, a vízen egy uszály,
zöld és színes minden, gyönyörű a táj,
Buda ölel minket, még a szél is elül,
s mindketten halljuk, Istenünk hegedül.
De most csak én vagyok, egyes-egyedül.
Hát ocsúdok, és a giccsnek vége.
...a boldogság lopott holmi,
s arasznyi a béke.
Hallom, most csendül valami:
tárt ablak mögött búg egy szép dallam,
- talán egy szelíden bús Bach-korál...? -
s emberek kószálnak az éledő parkban,
míg a körúti barokk zene békét muzsikál.
(Hang szól: asszony, maradj józan!)
[...]
Az idő fut, észre sem veszem, s fél hét,-
őrzöm szívem meg nem született vétkét,
...s lassan, lásd, elmúlt ez a késő téli hétfő;
majd oldalt elsuhan egy tábla...Egy-két
perc, s már látom: Margit híd, budai hídfő.
