Most kel a Nap: bágyadt még, késő-téli,
de fénye szétárad, simogat. Ünnepi,
mint templomi zene, színház-esti fény.
Két könnyű felhő lebeg csak az égen,
e hajnalparki előadás kezdetén.
És Nap felé károgó varjúsereg,
bús feketében szállongva ellebeg.
És a parknak padjai fölragyognak,
mint ha megannyi sáron-rózsa volna,
pedig az éjsötétben csak padok voltak.
Rokokó-ecset festett ily hajnalokat.
Kelő nap-kéz könnyű érintésére
csöndes, reményrügy-dalra fakad
néhány aranyvessző meg a rekettye.
És nem tudom, hogy miképpen: de
valahogyan mindebben jelen van az
egek Ura: erre van a Teremtő.
Benne ragyog vagy fölötte lebeg
nem tudom: de e hajnalban itt van Ő.
Megint egy új napnak kora reggele,
megint egy új, megint egy jó esély,
hogy keressem és sose leljem
e bokrokra-hulló kelő fényben
Istent. De ha nem lelem, hát nem.
Fontos, kellő csak maga a keresés.
Persze szép lenne, ha még ma meglelném,
és megszólíthatnám csendesen Őt:
„Uram ketten maradtunk ládd e parkban,
nézzük együtt a Napot, a felkelőt!
És - bár nem vagyok méltó tekintetedre -,
ülj meg mellettem kicsit e fénypadon!
Nem szólok, nem kérek semmit: hallgatok.”
