Kezünkre simult a szeretet;
Egymás kesztyűi voltunk,
s ahogy összeért arcunk, nem éreztük a csípős hideget.
[…]
Emelkednénk, de utánunk nyúl
valaki s visszarángat;
visszaad a világnak, s várjuk, míg győztesen elvonul.
A szó időnként bennünk ragad;
mert ha kényes a téma,
jobb, ha nyelvünk néma, s hagyjuk a nyomasztó gondokat.
Az idő mindennek véget vet;
részvétlen rohan, s még ha
meg is torpan néha, akkor is számoljuk a perceket.
Lassan telnek a hétköznapok;
monoton jár az óra.
Elalszom, s virradóra az álmokból újra felriadok.
[…]
Kezünkre simult a szeretet;
Egymás kesztyűi voltunk,
s ahogy összeért arcunk, nem éreztük a csípős hideget.
Testünkkel óvtuk a meleget;
egymás szívében aludtunk.
Nem válhat szét utunk: talán majd meglesz, ami elveszett.
