Sötétben üldögélünk
te meg én.
Te a kedvenc foteledben,
én a kanapén.
Lábad az asztalra tetted,
mint szoktad, hanyagul,
csak úgy vagy,
lazul, enged benned a ma,
a rohanás,
de a”mi volt,
'mi és hogyan legyen,
még nem pihen.
Gondolkodol,
mint szoktál rendesen.
Kényelmesen elnyújtózom,
párnám a fejem alá gyűröm,
hallgatok s figyelek.
Szeretem az együtt-vagyunk éjeket.
A beszélgetéseket és
beszédes hallgatásokat.
Szólsz, szavad kisimítja
kedvemen a ráncokat,
s úgy ölel, mint szőlőszemben
szunnyadó bort az őszi nap.
Dédelget, nyugtat, simogat.
Sötétben üldögélünk:
te meg én.
Gyere közelebb,
elférünk a kanapén!
