Mondd, leszel-e menedékem,
templomom a sötét éjben,
oltárom a hangban,
ha lelkem neked sírom majd,
az utolsó hajnali dalban.
Futsz-e velem az égető fövenyen,
hol a hegyek barnahomokként
arcunkra peregnek,
s kezünkre fonódnak a könnyek.
Táncolsz-e velem felhők közt rejtőzve,
a ködfátylas végtelenben,
mikor mezítelen talpunk
már nem érinti a földet.
Elrejted-e arcom a hasító fénytől,
ha alattunk a fák,
mint izzó koronák perzselik fel utunk,
s hullócsillagként zuhan le múltunk.
vágysz-e majd utoljára
velem szállni vissza
az éji-hold mögé bújva,
emlékeink távoli tereibe,
hol magunkra festettünk
néhány kékszínű csend-estet…
Mondd, ellopod-e velem
azt az utolsó lángot az éjtintás égről,
amikor keresztre boruló sóhajomban,
a hajnal jégharmat-rózsája
bíbortalárként feszül majd,
az égi harangokat zsongató világra…
