A szilva édes kékje meghasadt,
míg légbe szállt fehér láng-pillanat,
s arany tűz lobbant ág-árnyakon át, -
észrevétlen kitágult a világ.
Legszebb az ősz, ha benne nyár vakít,
s míg tücsökhúr sírja fájdalmait,
s nagy tükörben szívnek könnycsepp zenél, -
őszi nyárból szemedbe néz a tél.
Legszebb az ősz, ha benne végtelen,
s fénnyé lesz minden, addig fénytelen,
s a lelkeken új táj ragyogtat át
egy gyönyörű és kegyetlen csodát,
mikor pogány, s nem pogány istenek
átölelik hitetlen szívedet,
s az elmúlásra égő méz csorog,
s az almafákon édenkert-dalok.
A legszebb őszben nyár, s hóarcú tél,
a legszebb őszből életünk zenél,
volt-életünk, fájó tücsök-magunk,
s végül hullt levél szélén hallgatunk.
Különös ősz ez. Arany tűz lobog,
s a boldogok is boldogtalanok.
A nagy tükörből könnycsepp sír, zenél,
s az ágsötétbe belekap a szél.
Most keresem seholsincs-életem,
hogy szilva kékje mesélget nekem.
Mesél, de édes kékje meghasad,
míg légbe száll fehér láng-pillanat.
Különös ősz! Benne a végtelen,
de csak véges dalol neked, nekem:
sajgó tücsökhúr, tükrös könny-zene,
elmúlások mosolygós istene.
