Hát ez a feladat. Ki tűzte ki?
Az alany vagy a tárgy? Ő-e vagy Én-e?
Az én sorsom? Az ő sorsnélkülisége?
Állandó szökésem az igazi
feladattól? Véletlen töredéke
egy percnek elég megállítani
hullásában ezt az egyedüli
részét az egésznek? Szóval: a séta
a fák alatt. Aztán a heverészet,
melyben a rész egyszerre csak egész lett:
Egy – milliókból. Milliók az egyben.
Barna, eres, ötujjú falevél.
Felvettem. Mit kezdjek vele? Elejtem.
Fújja lábad elé a rím. (A szél.)
***
(Még egy) őszi levél - A.-nak
Még csak próbálja. Tartja még az ág.
De érzi már ahogyan lassan leválik.
Mellette még zölden rezdül a másik
(de azt is rozsda lyuggatta át).
A szárvégen még megtapad az ágvég,
kapaszkodik a konvexbe a konkáv,
de egymásból egymást mégis kibontják,
hogy betelljen egy rajtuk túli szándék.
Már visszavonja magát közülük
a nedv, amitől forrt s bomolt a rügy.
De holt-e a levél, míg a fa él?
(Ki kérdi ezt? S választ? Kitől kívánnál?)
Megborzong. Könnyedén. És most levált. Már
Sodorja is (talán feléd) a szél.
