A kert lángokban áll. És ő ott kuporog
levetett sarukkal az égboltozat alatt,
magányosan, pőrén, kiszolgáltatottan.
Valami ősi, rég elfeledett igéket tartanak
fogva ajkai - s izzó szenet.
Ekkor ihletetten a fényforrás felé fordul.
A költészet titka azonos a látás titkával,
mormolja halkan. S ez az övé.
Belemerül a fénybe, a Logosz lüktetésébe.
Belülről fakadóan átjárja a kegyelem.
Mintha az a tűz szállt volna rá,
mely létrehozta egykor a világegyetemet,
s ő most a lényeget érzi benne.
Aztán írni kezd: A kert lángokban áll...
Az igaz ember igazságot cselekszik
s igazat szól az ő szívében és műveiben...
Ó, vizsgálj meg engem Istenem!
Ismerd meg és világítsd át fénybe
állító tekinteteddel - az én szívemet...
