Az ember egymaga csak a szenvedésig jut.
Akkor megáll és kuporog.
A Hold elketyeg az éjben,
a néma tenger mélyül és a mélység morog.
Ott van idő közelről nézni az árkokat,
az ablakon túli rohanást
és a szemekben megbúvó,
hidegen verítékező, alvadt délutánt.
És mégis. A remegő levelek megérzik,
vakító ezüstjük
mikor szemünkbe villantják:
a fájdalomtól görcsösen virraszt fölöttünk
valaki
Az ember egymaga csak a szenvedésig jut.
A többi
kegyelem.
