Valóban szépnek tartom az életet. Gyakran nézek az égre minden ok nélkül,
szinte rácsodálkozva egy-egy bárányfelhő gömbölydedségére…
Milyen érdekes a változás az emberben.
Egyedül vagyunk. Felet alkotunk. Egy egész felét. Párok között létünk kirí.
A magányosság messziről ordít valakiről, rikít, mint télen a szűz hó,
vagy mint mély, sötét csend-éjszakákon a hirtelen szívből jött sikoly.
Légüres térben lebegünk, fogódzó nélkül, folytonos zuhanásban, levegőnélküli,
üvegbúra létben. Ez a kívülállóság egy idő után ránk telepszik,
beleivódik mindennapjainkba, bőrünk alá a pólusainkba. Nem tartozunk senkihez.
Társaságban elrejtőzünk, lesütött szemmel, mintha szégyen lenne ittlétünk a világban,
ahol nincs jogunk élni egyedül, csak vegetálni…
Azután történik valami. Egy szó, talán véletlen érintés,
talán nem is fizikai, talán egy alig hallható hang, hanglejtés,
vagy hangsúly, egy illat csupán, valami őseredeti emlékkép kinyit egy kaput.
Felébredünk. Tüdőnk friss levegővel telik meg. Régvolt illatok emlékét érezzük újra,
sosem felejtett ízeket szánkba. A világ kitárja elénk színpompás ölét,
kisüt a folyton derűs Nap régen látott szín kavalkáddá változtatva körképünket.
Akkor tudhatjuk megtaláltuk másik felét az egésznek. Ép és kerek egyek lettünk újra.
Kezdetben jönnek a szinte zsilipszerűen megállíthatatlanul hömpölygő szavak.
Később a szavak közé beférkőzik a csend.
Az a csend, ami meleg és otthonos hallgatásba burkol.
Isten hozott, újjászületett szerelem!
