E szép és otthonos világban
derűsen csillognak a kések,
s a hajnal csodaszép - ezért is
nem mulasztják el a szegények.
A holddal áradt vizeket
kihult szellőcske gyűri ráncba,
az ág közt óvakodva leng
a jóllakott szemek parázsa.
A fák csupasz magányukat
emelgetik: párjuk szerelmét,
s egymásnak vetett vállukat
összetartja a meztelenség.
Most én is így állok veled,
e szép világ magába békít,
aludj csak, majd felkeltelek,
mire a csillogás megérik.
