Nem barnul más, csak a gesztenyelevél.
Őszbe felejtődött az idén a nyár.
Itt maradtam: egy furcsa vándormadár;
hallgat, vijjog, majd újra némán beszél.
[…]
A fákról lehulló levélnek minden
szava-mondata csak haldokló zörgés.
Kezdek bús lenni, bár még zöld a föld
és egy rózsaszín virágnak ma is hittem.
Vittem anyámnak egy színpompás csokrot,
a kisfiaimnak ölnyi gesztenyére
álmodtam arcot, tettem tenyerükbe,
és megcsodálták, mit az ősz alkotott.
Megsimogattam, kezemmel faragtam
őket; szívemmel fúrtam órákon át.
Embert, házat, bútort és kis állatkát –
mind mosolygós lett e fura kontrasztban.
De mégis fáradtak… halovány sárga
és gyenge a fény, ami rájuk hullik;
mesterkélt-meleg a barna, s elmúlik a kék,
megmarad a rozsdás avar világa.
[…]
Nem barnul más, csak a gesztenyelevél.
Őszbe felejtődött az idén a nyár.
Itt maradtam: egy furcsa vándormadár;
hallgat, vijjog, majd újra némán beszél.
Szárazra barnul a gesztenyelevél.
Lassan búcsút int az itt felejtett nyár.
Zörgő avart kerget a vándormadár;
de nyarat a forgószélben nem remél.
