Nem tudom, voltál-e, vagy csak észrevétlen
két fűzizzenés közt kikeltett a szél,
s most jöttöd neszét lágy köddé hinti szét lenn,
engem elringat, s míg ágyat vet magának,
lüktető tájakról: szívedről beszél.
Perceim szövetén bomlanak a szálak,
vágyaim vad fényét lehűti a csend...
Ha éjszaka lennél, átvirrasztanálak;
mire megvirrad,lásd, hajadba kötözném
díszes virág helyett a kék végtelent.
Nézlek. Vállad köré árnyék hull a fáról,
arcodon parányi esőcsepp ragyog -
a lilába hajló egek homlokáról
elzarándokolnak, s megmártóznak benne
a megfáradt fényű, szomjas csillagok.
