Kék a hegy a város tarkasága felett,
s a kék hegy felett oly piros az alkony:
jól látom a folyót... az apró házakat...
hol egy sötét alak sétálgat a parton
most megáll... elméláz... a véres égre néz...
talán mint rossz költő, háborukat jósol,
és oly mozdulatlan akár az a kőszent,
ki a templomtetőn a kereszttel pózol.
Hány év óta tartja már azt a keresztet?
És meddig fogja még tartani, hiába?
Talán vár valamit, és abba lett kővé:
megzsibbadt a keze, eldermedt a lába.
Mindegy! ő vár tovább. S mulnak a századok,
mulnak a háboruk, de nem jön a Béke.
A jós háborut jósol, aztán elmegy.
Ő áll, s a keresztet föltartja az égbe.
