Nagyon szelíd, nagyon bölcs és nagyon késő már az este.
Nyújtózik az öreg Maros fodrozódó, lusta teste.
Nincsen mozgás, se mocorgás, hacsak nem a félhold görbe
Ringása a vízben, ahol kicsihalak ússzák körbe,
Hacsak nem az ökrök szussza, akik hazaballagóban
Nyakuk nyújtva iddogálnak még a nádas tocsogóban…
Úgy nyomják a vízre orruk, mint a reves, buta fűzfák,
Hinnéd, hogy a mélybe hullott csillagokat mind kiisszák,
Képeit a morgolódó Medvéknek és Göncölöknek,
Kik az űrben bonthatatlan törvényük szerint pörögnek.
Tekerőzve nyújtózik a föld alá a lágy gyökérzet,
Föld alá, hol csukott szemmel aluszik az őstörténet.
Alusznak az ős-tengerek porladozó ős-csigái,
Kerek kagylók, busa rákok szertemálló porcikái,
Páfrányok és mammutok és hűvös hüllők, és a sorban
Legfelül (a kéreg alatt) valamennyi ősöm csontja.
Lám a világ! Egyetlenegy pillantásba fogja szemem.
Fölöttem a csillagok, és alattam a történelem.
Fölöttem, a fejem körül, csillag-övek, és alattam
Múlt, amiből sarjadok, és ami visszahozhatatlan.
Ember, aki immár minden hiúságot levetkőzött:
Állok itt a lázas idők és a hűvös egek között.
Nem lelhetek otthonomra sem alattam, sem fölöttem,
Hacsak nem a bürökszagú, bolyhos éjben – körülöttem,
Hacsak nem az emberek közt, akikből a jövő kinő,
Kiket konok társaimul jelölt ki az örök idő,
S akik között megállhatok felviharzó álmaimmal,
Nevelni a történelmet többel, mint a csontjaimmal!
