Ünnepnek írd ez óra csendjét,
A Cserna hűvös alkonyát,
Szíved csengői visszacsengjék
A szívtelen múláson át.
A hegy fölött fehérke felleg.
Szökő sziklák zúgói mellett
Megbújt a zsongó vízesés.
Habok az esti dalt tanulták.
Szent hallgatásba finomult át
Szó, álom és emlékezés.
A lélek bontott néma szárnyat,
Ledobta az únt szóruhát.
Dalom, a daltalan magánynak
Őrizd ez órák illatát.
Ünnepnek írd: Nehéz hegyek közt,
Szökő vizek közt, szűz egek közt
Öreg batár döcög tova.
Mosolygó felhő néz utánad.
A szónak mély zengése támad,
Mint messze mélyek sóhaja.
Szó szóra szikraként sugárzik,
És szemeden a sors rezeg,
S ajkadon lassan kivirágzik
Egész magányos életed.
Ünnepnek írd ez óra csendjét,
A Cserna zengő alkonyát,
Szíved csengői visszacsengjék
A szívtelen múláson át.
