Ne hidd, hogy ezek a
szőke ágak
felejtik titkukat,
mikor tavaszi gyönge csibéit
álomra hajtja a nap,
mikor a mézgás lombtetőkön
megduzzadt hold alatt
a gyönyör átlóiból égig
robban a pillanat.
Mikor az éjjen átvilágol
a térd, a váll íve,
mikor sikamló bőr a bőrnek
súgja: ne menj el messzire!
Tenyerem iksze, ipszilonja
legyen a testesült ige,
felejtsd magad örökre
ónnal írt
hűvös redőibe.
