Ha fa volnék,
biztos, hogy ágat, virágot, lombot
szép rendbe hajtanék,
S vigyáznék, az erdőben a törzs
maradjék derék.
Ha fény volnék,
az árnyékot messze űzve,
csak a valósággal játszanék,
s nem volna árnyék.
Ha rét volnék,
az esti hűs szellő
szeretve ölelne,
és én el nem engedném,
míg harmatot csókoló ajkunkat
nem érintené minden virág és fűszál.
Ha nap volnék,
sohasem nyugodnék,
Éjjel is vigyáznám minden ember álmát,
Életüket aranyoznám,
hogy bízvást mondhatnák,
Tudva hittel vallhatnák,
valaki mindíg mellettük áll.
Kopott kő ha volnék,
biztosan rugnának,
tovább koptatnának,
De egyszer valaki lehajolna értem,
formámért csodálna,
magához szorítna,
mintha kincset talált volna.
Ha virág volnék,biztosan beszélnék,
örömét, bánatát minden embernek
oly módon susognám,
válljon szebbé és jobbá,
lelke legyen, mint színe virágnak,
sajátja, minden ember fiának.
Hajó, hogyha lennék,
tengervíz ringatna,
boldogság kapitány
soha el nem hagyna.
Kőszikla ha volnék,
Sohasem omolnék,
meghalni a mélybe
soha el nem indulnék.
Lassan, szépen elkopnék,
de míg vagyok,
Kőszikla maradnék.
Harang, ha volnék,
csak nagy- néha kondulnék,
minden embert életben tartanék,
Számukra rossz hírért
sohasem kondulnék.
Tenger, hogyha volnék,
örökké dalolnék,
hullámaimmal
hajókat el nem sodornék.
Futó felhő, ha volnék,
csak a Nappal játszadoznék,
Elfutnék eléje, kerülnék mögéje,
biztosan tudom, megfogna fénye,
s nem égnék meg tőle,
mert szeretve kímélne.
Égi utunkat csak együtt járnánk,
s az emberek ha feltekintenének ránk,
volnánk jó példa
hűségre, hálára,
kitartó cívódás örök vágyra,
volna fényes beteljesülés
emberi boldogságra,
futó felhőnek
s a Napnak örök álma.
Ha nem volnék,
mi vagyok,
nem gondolkodnék,
léteznem sem kéne
s nem őrlődne érte lelkem énje.
Miért is nem lehet boldogabb
az ember léte?
