Ha azt hallod majd rólam egyszer,
hogy legszebb álmom megtagadtam,
s elmondanak mindennek, rossznak,
csak mosolyogj, mert jól tudod, hogy
az, aki voltam, az maradtam.
Följajdul a lomb is a szélben,
virágain vad keserűség,
de gyökere feszül a mélyben,
így kötöz engem, kezem-lábam,
szívemet így fogja a hűség.
Ha elmennék messzire, s onnan
nem írnék, csak egy levelet sem,
s mondanák, hogy: látod, a hűtlen,
vágj a szavukba csöndesen, és
mosolyogj, te jól ismersz engem.
S utam ha véget érne, és a tenger
torlódva összecsap fölöttem,
s koromba fúlt napom kilobban,
úgy emlegess, kérlek, ki egykor
tágra nyitott szemedben tükröződtem.
Te láttál engem, s jól tudod, hogy
milyen nehéz ragyogás vár rám,
mert ember voltam, ki hajóra
szállt, hogy egyszer kikössön végül
valahol az igazság táján.
