Szerelmesem,
te eleve elveszített, soha-el-nem-is-jött,
nem tudom, mily hang drága szivednek.
Meg sem kísérlem többé, ha zúg a jövendő,
fölismerésed. Mind a hatalmas
képek bennem, a messze tapasztalt tájak,
városok, tornyok és hidak és mit-
sem sejtett kanyarja utaknak,
s mind, ami óriás amaz istenek által
hajdan telenőtt házadban:
jelentéseddé rangosodik
bennem te elsuhanó!
Ah, a kertek te vagy,
ah, mind-mind e reményben
bámultam őket. Egy villa
ablaka nyitva - s szinte te léptél
gondterhesen oda. S hány utca volt -
hol, most, az imént, te haladtál,
és olykor a tükrök a boltkirakatban
még tőled szédültek épp és ijedve mutatták
elsurranó képem. Ki tudja, a tegnap
nem azon-egy madár dala járt át
minket, külön, az estben.
Jékely Zoltán fordítása
