Amit ma láttam,
el kell mondanom Neked,
egy őszi estét,
az ábrándos eget,
a hamvadó fényeket,
nehéz mámorok borát,
a felhők dús bíborát,
házat, utcát,
aranyló teret,-
s a lényeget,
hogy szerettelek.
Tisza partra vetett a séta,
Jártam az estet,
Én, a kishitű poéta,
Lámpák gyúltak, zöldek?
Mind
a szemed utánzó hitvány portéka,
És a part ezernyi bokra
árnyként hullott
a halványkék habokra.
A téren az est
oly halkan szaladt,
S az ezernyi elszórt falat közt
galambok raja szürkéllett.
S fény, illat és imbolygó test
a házak felett, s a templomok vállán
együtt remegett.
Egykor lomha nyarak hajoltak
a parkokon át
S friss tavaszok itták
a kutak elomló sugarát.
Máskor a tetőkre ültek
márványarcú telek
De ez őszi estén
mégis mindenben
Téged kerestelek.
- Gyenge galamb lágyságában
nyakad, állad,
aranyszínű vállad ívét,
mit kényes fények fonnak át
a budai estben
De én itt kerestem
a hallgatag Szegeden
szép kezednek vonalát.
Felettem csillagok,
s karcsú nyaka nyúlt a Dómnak,
az asztalon fehér fényben
lángoló vöröse gyúlt
reszkető boromnak.
Ajkad színe volt az is,
És tested ott fénylett a Tiszán
fehérlő ködalakban, mint
az elfeledett Artemisz temploma,
S már nem tudtam, hogy van e hitem,
Mert Te oly szelíden mindenhol
Velem vagy, mint az Isten,
És sírni sem tudtam
mert a hangodat játszotta
egy messzin merengő hegedű?
