Rábíztál vízre, fára, fecskenépre,
bujkáló holdra, hajnal hűvösére,
rábíztál álmok, ébredés őrére –
Viseld gondunkat, mindenható Isten,
maradj velünk a félelmes világban,
lásd, kincset, égi szerelmet találtam,
engedj szívünkben hinnem.
… Bujkáló holdra, hajnal hűvösére,
verset írok nád száraz levelére,
épségben térj meg, várlak szívszakadva.
(Vers – első napra.)
A második
Valami történt, fogytán a lélegzet.
Vakító fénnyel áradt szét a kezdet,
találkozásunk szívszakasztó, édes
ideje, jutván álmaink vizéhez,
bocsáss meg nékünk, végtelen hatalmú
mindenható és mindent látó Isten.
Bocsásd meg reménytelen éveinket,
felséges könnyeidben engedj minket
megmosódnunk, fogyjon a keserűség,
arany palástját adja ránk a hűség.
(Ezt a második napra írtam sírva
a vágyakozás kútjába hajítva.)
Füstjel. A harmadik
Most, hogy, mint vén fa, nem tudok mást,
ingani szélben, csak recsegni,
csillagképek mozgását lesni,
hallgatni repülők zúgását,
lesni fakúsz, gyík surranását,
most, hogy karom csak ölelésre
vágyik, szavam csak felelésre,
lábam csak a hozzád menésre,
szemem sírásra-nevetésre,
igen, hogy megleltelek s nem vagy
elérhető, hogy csak magam-levésre
kárhoztattál, kegyetlen, drága
kedvesem: jelzek füstté válva.
(Ez volna a harmadik napra
írandó ének; elsiettem,
lennék s nem lennék a helyemben,
fenyőgally tűzben
izzó testem,
csak vers, de hozzád közeledtem.)
Negyedik nap. A kérdés születése
Ne riadozz, már csillagokra
bíztam a kereső beszédet.
Tizedik ház, holdfordulás volt,
szerencsés jós, jóhír-hozó.
Nyílt halmazok Tejút iránt,
kék csillag, mint a sas szeme:
a tiszta égbolt fényírása.
Pí, omikron Szaturnusz-jegyben:
Pán-álarc mögött nevetések.
Halkan pendülő égi tengelyek!
Ringó bölcsődre pillantottam
Regulus csóvás árnyékából,
Praesepe szétszórt rejtekéből,
a Sarkcsillagtól délre.
Könny kapujához érve.
Perszephonétól Hold taváig
lebegtem fényen pales, montes,
et sinus, lacus…,
már kerestelek
(negyedik ház,
eltévedt felelet).
Nymphaeum
Fehéren izzó köveken
rovátkák, titkok jegyei.
Kutak körül csak fecskenép.
Zsivaj, idegen nevetés.
Árnyékba gyűlő vándorok.
Kőpadló, puszta oszlopok,
a képzelődés végtelen.
A képzelődés megkopott,
sovány földben bogáncs terem,
nevük-sem-ismerem füvek,
feltörő fohász ereje,
az ötödik nap mérlegén
a fehér és a fekete!
(Az ötödik nap fordulat,
lépcső, a part felé vezet.
Partra futó hab, szisztolé,
Neptunus üli ünnepét:
porló víz, kőkezek.)
Verskötél. A hatodik
Való igaz, Eósz elhagyhat,
elváshat tűzzománcú boglár,
fényét vesztheti a Sarkcsillag,
csillogását a pillantásunk,
való igaz, semmi sajátunk,
semmi örök vagy maradandó…
A kútnál pihentél, halandó
szerelem korsajából ittál,
édes volt a víz, mint a csengő
megszólalása karcsú lábú
csikó születtén lombkarámban…
Öt napon át nyomodban jártam,
Folies Midi, dél árnyas útja.
A hatodik a határ verse:
hatalmas deltavidék múltán,
régi mocsáron emelt város,
vágy és szorongás keresztútja.
(Hatodik napunk perce lassú,
versek kenderkötele, verlek.)
Az álom vonalai. Hetedik
A város szennye látszik.
Régi-új bűn virágzik.
Kövek között vásárosok,
mohó beszédű vándorok.
Mást vártam, másra leltem.
Vizes kendők a vállakon,
bú-batyumat elejtem.
Vakító torzók, arcok.
Áldozat puszta helye.
Oszlopsorok közt est lopózik,
függőkertekben hajnal sípja.
A távol színünk kifakítja.
Szándékaink a küszöböknél
elmaradoznak, vén meséknek
urai-szenvedői élnek
kőtörmelékben, vázarajzban,
vörös
és fekete alakban!
Kedvesem, hetedik napunkra
sem szitál esőt Démétér,
galambok, fecskék pici kútja
Nymphaeummal felér.
(Hetedik vers, de csak vers, távol
mintát vesznek álmok javából.)
(érintek) A nyolcadik nap
„Nem sikerül, de azért próbálok verseket írni”
– Ovidius sorait újra- meg újraírom.
Nyolcadik lészen a vers, és ciprusok csúcsa,
bojtorján és izsóp, ánizs az új üzenet.
Ciprus az emlékekre, koshegyi sétahelyekre,
bojtorján a sarun
régi magunk, riadás,
– jaj, az izsóppal majd simogatnám
kedvesem arcát! Ánizs az édes csönd –.
Illatos cédrus alatt
helyetted szavakat
Kilenc sor. Vágyakozás
Él, de nem érzi, hogy él, mondom a költővel
arról, aki vagyok.
Sír ugyan, sír, de könnye, az nincsen,
vágyakozik, de titokban,
délre tekint s hallgat, féli az égi hatalmat.
Várom, hogy könnyű legyek, forrás vizévé legyek,
izsóp fehére legyek, simogató kéz legyek.
(Változó holdja legyek, rózsalugasa legyek,
ringató álma legyek, hajnali vágya legyek.)
Tizedik. Lacrimosa
Diólomb, fal, venyigék,
vonzó, titokzatos távol.
Engedj, Gondviselő,
ki
a magány lugasából.
Fonódni fehér koszorúba,
oldódni, találni az útra.
Arra vigy, merre az auster
egymás fele hordja a szirmot,
egymásra hervasztja a szirmot!
Verses időre találnom,
mélység felé lendít az álom,
Hellével hullani vágyom.
(Tizedik versül e csónak –.
Merre tart? Nyílt vizek vonzzák.
Arany lemezek zakatolnak,
Istenem, így megyek
hozzád.)
