Ha hozzáérsz, már a kezed alatt
lehül a vers, nem süt fel a szó,
eláll a mondat lázas lüktetése,
az egykor vigaszt, enyhülést adó.
Nem terjedhetsz ki a végtelenbe,
derékba vág az Egyenlítő,
szorítanak a rácsos délkörök,
apaszt a Rák- és Baktérítő.
Nem zúg az erdő és a Hold felé
sem domborul fel esténként a tó.
Inflál a szív, a nyelv is műanyag,
költő, már nem te vagy a mutató.
Nullaponton a lélek-árfolyam,
annak, hogy írsz, alig van indoka.
Vigyázz, seper a változó idő,
nem igaz, hogy a "líra logika".
Ám mégse várd lepénzelt klakőrök
tenyereitől a tetszetést.
Sok a szemét, s ha te sem tehetsz mást,
versedet a csillagokba vésd.
