2012. március 11., vasárnap

Bihari Sándor

Anyám zsoltár
-részlet-

Nem tudtalak eltemetni, anyám,
máig sem magamban. Fájdalom rohamaiban
mozdulsz bennem, vagy a hétköznapok
törvényei szerint tevékenykedsz, élsz, élsz.
...elszomorodom,
de csak egy pillanatra, ahogyan a szálló fecske
árnyéka átiramlik a vonuló vízen, egy pillanatra,
mert óriási és szűk az idő, amit az élőknek
ki kell tölteniük s amiben mozogniuk kell,
s tudom, azért is, mert az élet, a mindennapi
létezés hatalmasabb minden szomorúságnál,
a ránk is váró halál örökkévalóságánál.
S nem ez a rohanó emlékezés, és nem
ez a magam előtt is rejtegetett kegyelet
idéz téged, anyám, de aki vagyok,
akivé kiformálódtam szereteted ujjai között,
mint a szobrász ujjai között a még puha szobor,
az, hogy belémdöbbent, aki voltál, ez a döbbenet
él, hullámzik és sodródik a mai napig,
s a mai napon túl a fiam értelméig,
s ha egyszer elsimul, csak a kiegyenlítődő
világban simul el, a tengerré összeálló
emberek szeretetében, megtalált szabadságában,
ahogy a vágyakozás a beteljesülésben.
...
hiszek a világban, hozzászegődöm
az emberekhez,
akiknek egy lesz és teljes lesz a boldogsága,
amilyen árva és teljes volt a te szegénységed,
mert látom én a te világra tűzött álmaidat,
mosolygásod biztatása mozdítja csontjaimat,
hogy írjam a sírod fölött felhangolt életemet.