2011. április 25., hétfő

Szabó Katalin

Bár képes lennék...!
-részlet-

Elmondanám nektek
a víznek milyen íze volt,
ahogyan a forró napban
a föld alól felbukkant vödörre
buktam. Elmondanám, ahogy
csendben, hűvösen éreztem
a csodát, ahogy a Föld kincse
szomjat olt.

Lefesteném nektek a zenét,
amit behunyt szemhéjam alá
festett... Ahogy lágyan bontott
színeket a harmónia bennem,
mit valami tárlat, akvarellel nyitott,
majd súlyos olajnyomat, lüktető vörösen
ahogy sebzett a fájdalom, és az örök
kék az orgonák hangjában...
bár lefesthetném nektek, amiket láttam!

Elénekelném a tájat, merre visz az utam,
rendezett hangjegyekként a fasorban a fák,
mögötte lágy akkordként fénylik a folyó,
a hegyek basszusára fuvolaként rebben
a napfény,...
Elénekelném nektek, ahogy hullámzik,
majd árad az örök ritmus. Dobverőként pereg
a Lét kezében, a tavasz minden perce,
csak hangom lenne rá, hogy megmutassam,
hogy halljátok ti is, csak egy percre!

Csak szavaim vannak.
Fehér lapon csak fekete betűk,
hanyatlik a kéz, s csukódik a szem,
nincs értelme...
Mit mondhatnék, amit nem mondtak már?
Költőnek lenni akarat, hogy mutass, hogy adj,
használom én is..

Nincs jogom,
csak ha jobb, ha több...