2011. január 1., szombat

Szilágyi Hajnalka

Intro

Árván lépegetnek az ünnepek,
csodák vackolnak a sarokban,
kibontatlan csomagok,
fésületlen síró babák,
elmaszatolt apa-anya rajzok
nyüszítenek a hangtalan éjszakában.

Beléd temetem életem,
- ami még maradt -,
álmokból felriadt ébredéseket.
Lélegző árnyékoddá vetkezem
rongyaimból,
párnád alá gyűröm
a holnapra hagyott szavakat.

Megtelik veled
a fahéjillatú levegő,
némaságodra omlik össze az éj,
benn mozdulatlan a vágy,
az akarat, fáradtság búvik
szemhéjam alá,
nem szólsz, ha kérdezlek,
nem kérdezel, válaszolok.
Hiába hajolsz szívemre,
ma nem ott vagyok,
ahol összekapaszkodva
várakozik a csend és az ég.

Szeretve bolyongok
lélektől lélekig,
mögöttem, ünnepre vágyó
vénülő gyermekarcokra
barázdákat rajzol
az ostoba idő.
A ködből kibomló
fuldokló hiányban
tanulom a nem-fáj érzéseket,
a belénk-szelídült félelmet.

Ablak mögé rejtezik
a játszani akaró fény,
szétfolyik arcán a remény.
… és néha magamra maradok,
szívemhez kuporodva
valami megkésett hittel,
ahogy az istenek hagytak
egykor a dohos falakból
szivárgó magánnyal.

Ég és föld között
az út kiterítve fekszik,
lélekdermesztő ma
ez a mozdulatlanság,
és Isten is csak hallgat,
- vagy tán alszik -
szívem másik felén,
az éjszaka csendje mögött.