Hordlak magamban, őrzöm a képed,
vastag falak mögött, végzetem mélyén,
amikor elérni szeretnélek,
túl kell lépnem a magam végességén.
Rejtőzködsz előlem, el nem érlek,
tán szégyenkedsz szorongásaid létén,
én nem hagylak el, vigyázlak végleg,
ott vagy verseim néma rebegésén.
Ott találok rád, hol nem reméllek,
visszavarázslod ilyenkor a kedvem,
ha lemondok rólad, utolérlek,
ki megváltasz majd az élettől engem.
Tebenned vert gyökeret a lelkem,
te vagy, s maradsz egyetlen szerelmem.
