2010. augusztus 27., péntek

Molnár Péter

Oszlopnak dőlve a Kálvária téren

utcák vonalaira írt
kék sorokat a hold
a hideg behúzódott a kapuboltok alá
néhány ablak villant halvány fénnyel
kései tévéműsor altatta az éjfélt
a csend korom-puhán lebegett

oszlopnak támasztott a fáradt nyugalom
lámpák jódgőze párolgott sárgán
bal kezem két ujjába sajdult a tapintás hiánya
– hajszálnyiból egyre vastagodó gyökérként
szövi át ereimet a meszes szűkület –
csizmám üveges buckákba ragadt

valami számadás-
szerűséget kellene készítenem
volt ennyi meg ennyi
maradt ez meg az
száraz tényszerű felsorolás lehetne
leltár vagy zsoltár nem tudhatom

csak álltam ott a merev vasnak dőlve
lestem az osonó időre
fekete batyuba kötve vitte hátán életem
– szemem a távol égig érő
kettős toronyra emelte
a magamba suttogott felismerés