2010. augusztus 15., vasárnap

Molnár Péter

Mélyen repülve

Hozzá feketülök az éjszakához,
rám telepszik a városrésznyi csend.
Neszekre riadok,
hallgatózom,
találgatom mi hagy itt éppen:
bögrémből az esti kávé melege,
konyhámból a vacsora illata
oson el gumitalpon
- alig ütve zajt.

Kenyerem kevés,
- javát már feléltem -
létem bizonytalan.
Egybe folyó napok nyúzzák
rólam erőm maradékát.
Elfáradok, kifulladok;
úgy ülepednek le
bennem az akarások,
mint por az ágyam alatt.

Szememből kioldódnak a színek.
Ujjaim alól eltűnnek
a mindent jelentő szavak,
a két sín a talpfáktól elszakadva
eggyé válik lassan.
Megáll az óra ingája.
Szóljatok a szobrásznak,
súlyos bazaltból ne faragjon
törékeny szárnyú madarat...