2010. augusztus 24., kedd

Kovács Anikó

Mezzopiano

figyelem
ahogy a hidak hosszúkat lépnek
Pestről át Budára
olthatatlan vágy fogan
és csavarog bennem a bánat
a Szigeten minden ugyanolyan
ugyanaz a varázslat
szelíd zsarnokságom dünnyög halkan
az emléktől terhes homályban
de már sötétség karolja vállam
földre lapult
remegő ködök között
édes gondolatokat sóhajtok a világra
jó itt veled
jó itt lennem
égre lobban a fojtott szó és izzó a lángja
dúdol szívemben
mélyre rótt
hangod és komoly neved
mégis valami ódon ború nyugtalankodik nálam
de nem szabad engednem
hogy lelkembe törjön ez a vasárnap
[...]
az alkonyat
egy felleget épp most márt a Dunába
csordul a sötét
lassan csukódik nagy kapuja a világnak
én itt ülök azon a régi padon
a ritka csendben
és ezer szent türelmével
konokul
várlak