Pókfonál
Ezüstcsillámok futkároznak rajta,
amint bokor s virág közt nyúladoz.
A meddő tér köréje szűkül,
és nagynak, legnagyobbnak láthatod.
Rezdülése az élet rezdülése,
a rajta ingó fény: a nap s az éj.
A mindenség feszül rá szőttesére,
húrja a végtelenségről zenél.
Bolondság látni óriást kicsinyben!
inti magát a józan öntudat.
– Mi lesz, ha hozzányúlsz a szálhoz?
– Világ szakad be ujjaim alatt...
