2010. augusztus 24., kedd

Balázs László

Mint ahogy tegnap...

Mint ahogy tegnap,
hegyekre gyűrődik ma is az alkony
az ülepedő zajban
alig hallhatóan
hadarnak még valamit
a kialvó színek
sebtében, összecsapva
mindennap ugyanazt a mesét.
S persze a vége - a belőlem
kimetszett nap vörös tüze -
megint szép lett
kapaszkodom még
a lecsukódó fénybe
és amíg lehet ébren vagyok,
bár álomba lassulnak
biztos pont felé tartva
szertelen gondolatok.
Míg fent az este már elmosta
a fölös csillogást
néhány fénylő rögöt hagyva
az égen az éjnek
és néhány tiszta káprázatot
remélt holnapomat,
mit magam után hurcolok.
De mielőtt
a múló napot lassan elengedem
mint két ujjam között
egy becsukódó könyvet
- majd ugyanúgy koppan
mint egy kődarab,
vagy a kalapács egy árverésen -
öntudatlan
éjbe hullva
halkuló csendem
szeretve elűzött emlékekből
szobám egén újra
összeilleszti arcod,
mint ahogy tegnap is...

Beléd kapaszkodom...