2010. június 23., szerda

Kovács Anikó

A hang

Te biztosan megérted ezt a különös hangulatot,
mely ma éjjel kúszott agyamba és ott jelet hagyott:
hangod ma éjjel olyan, mintha édes, puha krém volna,
mint mikor anyám az ünnepi tortát mázzal bevonja;
mintha közelebb, ugyanakkor távolabb lennél tőlem,
mintha elhallgatnál súlyos gondokat előlem...
Úgy képzeld el
olyan, mint mikor a lapos kavics a vízbe csobban:
körötte ezer gyűrűt látsz, - majd elsimul még jobban...
Ma éjjel olyan a hangod,
mintha puha, friss mohát simítanánk:
selymes, halvány, zsenge-zöld és felszökik tőle a láz -
a ma éjjel olyan, mint egy régi bársonyruha fodra:
...a ruha pávakék, súlyos és cifra a sok gombja.
[...]
...ma éjjel még úgy szakad rám a csönd, mint az ítélet:
de ahogy múlnak a napok - tudom - ,
a hang majd ideér, és újra velem lesz.
Minden szó,
mit majd kiejtünk, - sebe lesz a hallgatásnak,
és összes, eddig el nem ölelt ölelésünk
ércnél maradandóbb jelei
a pompás, nyári égbolt díszeként fennen sziporkáznak.