2010. június 25., péntek

Kálnay Adél

Formálja alakom az idő...

Formálja alakom az idő,
ezüst csíkot húz hajamba,
derekamra párnát tapaszt,
s felszántja sima homlokom.
Keserű ráncot varr szám szögletébe,
lábam fájósra merevíti,
meggörbíti hátam, vállamat,
barna foltot fest fehér kezemre,
s csak elvesz belőlem, folyton el.
Kiszárítja szemem, fakítja kékjét,
ajkamról a fényt lelopja,
tompa lesz hangom, s színtelen.
Vágyaimat lecsöndesíti,
erőmet szívja, szívja csak,
gondolataim összekuszálja,
emlékeimmel magamra hagy.
Korán kitépi kezemből a könyvet,
hajnalban ébreszt, ráncigál,
nem hagy békét, a földre nyom,
máskor kézen fog, terel,
belém mar, forgat, rám hajol,
porrá zúz, olykor azt hiszem.
De álmaimban nem talál rám,
akkor enyém a végtelen,
könnyű léptű lány vagyok ismét,
lebegek áttetsző víz felett,
rétek zöldjét simítja kezem.
Jó ez így! Ha álmodom . . .
ilyenkor észre sem veszem,
hogy készül már valahol végső fekhelyem.