2010. május 3., hétfő

Lelkes Miklós

Nem tudom

Én nem tudom, hogy ki fogja kezem,
ha verset írok, s az emlékeken
hársvirág-illat úszik lassan át,
s rigók füttyétől hangos a világ.

S azt sem tudom, hogy miért is ragyog
zsákutcák végén bízó csillagok
arany szeme, Nincsről sejtetve: Van,
csak elfedi a Nagy Csillagtalan.

Azt sem tudom: a Látszatért vagyunk,
vagy a Látszat nem más, mint önmagunk?
Az igazat miért hallgatjuk el,
hogy kérdezünk, de senki sem felel?

Élet az élet, - vagy csak furcsa sír?
Halál előtt bennünk ki az, ki sír?
S mikor nevetünk: bennünk ki nevet,
ki pörget vissza volt-emlékeket?

Csak azt tudom: hársfák lombján a kék
át-áttűnik, csalóka messzeség,
s míg rigófüttynek rigófütty felel,
virágméz-illat úszik lassan el.

Csak azt tudom: szemembe könny szökött
semmi-létben, két pillanat között,
s fájdalom-tűz lángja az éneken,
hogy a végtelent meg nem érthetem,

s minden titok, mi igazi Titok,
titok marad, hiába csillogott, -
és együtt sír a Semmi peremén
lehajtott fejjel költő s költemény.