2010. május 19., szerda

Fernando Pessoa

Az ég nyugodt...

Az ég nyugodt, csendes az este,
Az éj közel, ha nem is sejteném,
Magamon töprenkedem egyre,
Lássam, mi volnék, s mi volna enyém.
Múltamon végignézve láttam,
Nem voltam más, mint mások körülem,
Magam utáni kusza vágyam
Adott csak ezt-azt lényemből nekem.
Régi magam tárt könyv előttem,
Forgatom, mint már olvasott lapot,
Az igazság kihalt belőlem,
Vége-hossza nincs, fájó vágy vagyok.
Utas, ki útján elmerengett -
Két úton jártam párhuzamosan,
Része voltam tájnak, tereknek,
Emléktelenül, vakon, társtalan.
Helyemre értem, már ma sejtem:
Formátlanságom más és más alak.
Saját utam keresztbe szeltem,
Nem látom magamban múlt-magamat.
Én lennék - hisz nincs lehetetlen -
E száz világból jött százféleség
Egy érző pontba sűrítetten,
Mely én vagyok, lévén, hogy élek épp?
Én lennék az agy, mely a létet
Felfogja, s csak sustorgó, mind nagyobb
Perce az időbeli létnek,
Melynek elevensége én vagyok?

Lackfy János fordítása