2010. április 23., péntek

Szilágyi Hajnalka

Lépsz előttem, jársz utánam
-részlet-

Ha te nem lennél,
vajon meddig lennék én.
...
megismerlek
sikátorok ziháló sötétjében,
macskakövek eső-koppantó zajában,
nappalok fénycsíkjain
lépsz előttem, jársz utánam.
Érezlek. Hallgatlak.
Hangod, illatod, csendjeid.
Ugyanaz vagy, álmaim őrzője,
aki karjaiban tartotta vérző szívem
évezredeken át, és innen.
Kifeszítve, máglyára dobva,
háborúban, a kettéhasadó
hajnalok rőtmezején,
rajzolt árnyak mellett feküdve,
szegényen, gazdagon,
sarkokon túl
mezítelen a senki földjén,
mindennapok perceiben.
Veled voltam,
és te értem.

Neked öltöztetett Isten
újra ünneplőbe.

Pillanatok kövein járunk,
néha elfogynak az utak,
szétcsorog az ég,
leomlanak a hegyek,
s mint homokviharban a porszemek,
úgy keringünk a világ felett.
Szédült zuhanásokban csapkodunk
vergődve, mint fáradt-éhes sirályok,
de mindig partot érünk.
Élünk. Szeretünk.
Porba rajzoljuk a szerelmet,
a voltakat, a nincseket,
napba véssük a jeleneket.

Ha majd ráncosodó homlokodba
ősz tincsek hullnak,
reszkető kezed kezem fogja,
lábnyomod követné lábam,
s járnám veled az utat
idegenek közt bolyongva,
földtől égig,
pokoltól mennyig,
szemedbe könnyezném
rívó csillagok könnyeit.
Világcsendjébe takargatnálak,
és ha szád megremegne
egy sóhajnyi tiszta napért,
rád hajolva,
veled álmodnék,
új napot, új eget, holdat.

Ha te ma nem lennél,
én sem lennék.
Ha ma megtagadnál,
lángokban hamvadna
a szerelem...
és Isten sem találna már
új ünneplőt nekem...