2010. április 7., szerda

Szabolcsi Zsóka

Szikrák...

Haldokló vágyak hamvai között
árva párnám itta éji könnyem.
Parázs született tenyeremben, mikor
véletlenül bőrödhöz értem.
Pezsdült az érben lüktető hiány,
s a magányos órák rám meredtek:
Mit csinálsz, hajlongó bús virágszál?
Szirmaid mily fény felé nevetnek?
Nyiladozó álmok feszítik ajkam,
szólnék, de csak tátogok vakon,
s hogy mit dalol fölöttem holdas éjem,
könnyes vágyódással hallgatom.
Jöjj, jöjj, éjillatú mámor,
tenyeremben bizsergve éled az ér.
Jöjj, jöjj, mámorillatú éj,
szikrázó pipacsokról mesélj!
Érik az álomtalan hajnal,
hajladoznak harmatos fűzfák,
éled az angyaltalan álom,
s álmodja sóhaját egy friss ág.
Jöjj, jöjj, perzselő hajnal,
tüzedre lobbanó lángom felel,
jöjj, jöjj, hajnali parázs,
lángnyelved nyáródát énekel.
Lobogj nekem láng, ősi szikra,
tűzeső járja a lelkemet át,
szikrázz, tükrömben csillanó sugár,
ezerszerezd új tavasz kacaját!