2010. április 11., vasárnap

Papp Für János

Április 11.

József Attila emléke

I.

Egy egész világot vettél a válladra.
Túl nagy volt Neked ez a teher.
Összeroppant gyönge tested
az őrült-súly alatt.
Teérted az egész világ felel.

II.

Lassul a világ.
Mi marad itt belőled?
Évekké híztak
a gyötrelmes percek.
De örökre megmaradtak
borzalmas óráid
örök-fájó termékei:
a versek.

III.

Mennyi papírt írtál tele
forró könnytintával?
Én ezt nem tudhatom.
Megváltozott a világ
s megannyi kínjával
most engem gyötör...
de Tiéd a tudatom.

IV.

Bánatfejed fiatal éveidre
már őszre váltott.
Könnyeid még
ma is csillognak
a kisírt szemeken.
Aki megértett Téged,
veled együtt kiáltott,
s ott fekszünk melletted
a vérző síneken.

V.

Kezeidet nem fogta meg senki.
Mindig azt remélted,
hogy Téged valahol várnak.
Nehéz gondjaidat
magadba kellett temetni:
szívedben veszteglő
tehervonatként állnak.

VI.

Szédült iramú
életbe születtél,
de haláloddal lelassult
s szinte meg is állt.
Verseidet mára már
az égig emelték,
de még mindig
megértésre vár.

VII.

Fekete tekinteted
előttünk áll a képeken.
Mennyi gyötrő csalódás,
fájdalom fekszik arcodon.
Örökké fájó és gyötrő életed,
mindenbe kapaszkodó
kinyújtott csontkezed
add nekem...
én megfogom.

VIII.

Gondra s bánatra
hajtott fejjel kellett élned.
Végig kísérte minden
lépésedet ez az átok.
De mégis egyetlen
kézzel felemelted
s magaddal vitted
az egész világot.

IX.

Vonatok jönnek-mennek...
most már: nélküled.
A nehéz éjszakában
pupilládra száradt a hold.
A zárt sorompó
átengedte gyönge lelked.
A versek piros tintája
mind a sínekre folyt.

X.

Kezeid addig nyújtottad,
hogy végül áttapogatóztál
a túlvilágba.
A megértés kapuja előtted
túl sokáig maradt zárva.
Ezért maradtál örökkön örökké;
így is, úgy is árva.

XI.

Ha Rád gondolok:
könnyekké állsz össze
néma szememben.
Mindennap féltelek.
Mindennap átkarollak.
Gyötrő gondolattá tömörödtél
fájó fejemben.
Az öröklét útjára kaptál jegyet;
a legszebb és legnagyobb hajóra.