2010. április 22., csütörtök

Olosz Lajos

Kibontott rügy

A távoli hegyek azúrkékek.
A tócsák lilák és hamvasok.
Hattyúprémüket vetkőzni kezdik
mogorva, néma havasok.
A Körös-part alján illat kúszik,
májusok éretlen, kora földszaga.
Leánymellű, feszes rügyeket
ragyoktat az alkonyatban
az aranygallyú bükk
és a keserű nedvű orgona.
Titkot keresőn egy rügyet kibontok.
Bronzveretű ágyban, sötét leplek közt
zöldselymű és aranyhajú élet.
Millió és millió.
Alszik
és felette összeborul a sötétbarna,
bronzpáncélos ágy,
és a megölhetetlen,
istenerejű élet éber szívével várja
kóborló tavaszok hűségesen megtérő szavát.
Eldajkálom kezem fején
az élet parányi ágyát,
libegtetem a januárban alvó rügylány
aranyhajának csillogó selyemszálát.
Kiterítem a zöld levélke
leheletkönnyű fátylát,
és eltakarom téli lelkem
ijesztő éjszakáját.