2010. január 13., szerda

Zelk Zoltán

Sápad az éj már

Sápad az éj már, csöndes kert az ég, levelek
surrannak a magas szelekben
s nyugtalan bolyong, mint ki szomorun szerelmes,
a hold - és gyönge fénye szivemen elsimul.

Járd égi utadat halovány rokon! Tudom,
bus lélek vagy te, kit rutul becsaptak egykor
s meleg vigasszá érett benned a szenvedés. Hajolj le
hozzám fénylő tájaidról s kedves vigasziddal

szivemet békéljed! Ismerlek téged, sokat ültem én
pataknak partján, s remegő szemekkel kutattam sorsod,
s arcod ráncait - mig a vizből kibukva, s orruk
feléd emelve, köszöntötték kelted a játszadozó halak.

Hozzád térek én meg, ha elhágy kedvesem,
együtt bolyongunk véled ezüst lankáidon, lehajtott fővel,
motyogva, eszelősen. Igy láthatják arcom
a földönhagyottak - s megborzad majd a nyul,

mely esőtől félve, két lábra áll
s pislogó szemekkel kémleli az eget.