2010. január 29., péntek

Gál Sándor

szárnyakat gondoltam karjaid helyére
Anyámnak

mire gondolhattál még
amikor eljöttem

a csend megkeményedett
tonnás súlya
földig rogyasztott

mit mondhattam volna
azon a kegyetlen délelőttön
hogy fölemellek
és magammal viszlek
el e rideg szobából
el a fájdalmak elől
s magamba rejtelek
élni még tovább
ha csak egy pillanattal is

szárnyakat gondoltam
karjaid helyére
ha járni nem tudsz már
hát repülj
hiszen könnyebb vagy
a levegőnél is
emelkedhetnél az égig
könnyeden egy szélfuvallatban
és én idelentről
ámulva követném
minden mozdulatodat
ahogy egyre csak suhansz
a csillagok között
s leszel közülük egy
a legfőbb bizonyosság
eligazító jel

és elcsitulnak
a fájdalmak is bizonnyal
hiszen ilyen távolságból
már csak
a fények érnek utol
hozván a végtelen üzenetét

tudom
már mindenről lekéstem
hiába a szándék a szó
eltűnsz előlem
s két mozdulat között
megszűnik az idő

s mégis
vér vagyok és test
véred és tested
a teremtés
bennem folytatódik
a mindenség évgyűrűi
egy­mást ölelik
bordáim alatt

szárnyakat gondoltam
karjaid helyére
hogy repülj
mert nem számít már
semmi távolság

vigyázom az öröklét csend­jét
ölelem pillekön­nyű árnyadat
az egyetlen igaz otthont

segíts megmaradni magadban
segíts megszületni újra
legyek néked ismét
szenvedés és öröm
hogy küszöbödről
visszarettenjen a halál