2009. november 4., szerda

Sulyok Vince

Egyszer itt éltem én is

A legjobb az lenne talán
s talán a legkívánatosabb is:
feloldódni a tengervíz ölelésében,
beletűnni, örökre beleveszni
a kéken homályló ködökbe,
a vizek mögötti párákba,
igen: a tenger szépségesen üzenő
kék hullámaiba,
ebbe a nyugtató örök zúgásba;
a partszegély arany homokján
csak árva lábnyomom maradna egy időre,
míg az újrázva partra szaladó
habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák
utolsó, visszahozhatatlan jeleiként annak,
hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,
itt járkáltam arany sugárözönben,
itt ragyogtam ebben a parti tájban
s itt sajogtak szívemben bánatok
és furcsa, mert még ritkább, örömök –
itt éltem, innen
vesztem bele a morajló vizekbe,
a dörgő hullámzásba, idegen
partok alatt, ahol lábnyomnyi
jel se marad utánam a homokban.