2009. november 16., hétfő

Hollósy Tóth Klára

Mert nem szabad, mert nem lehet...

Vannak érintések, mosolyok és tekintetek,
kimondott és elhallgatott szavak,
melyek örökre bennünk hagyják a nyomukat,
belénk ivódnak, vérünkké válnak,
varázskulcsok zárják a titkukat,
őrzőik a nagy hallgatásnak.

Majd áttetszővé válnak, kinyílnak a terek,
látom mosolyod, és újra a szemed,
az égi kékkel intenek,
csábítanak, részegítenek,
fénylenek, majd borongón sötétlenek,
mint az itt rekedt, megszépült emlékek,
mert itt maradtak az ég alatt,
mint napsütötte domboldalak,
nyújtóznak még, virágzanak,
az illatukkal kísértenek,
mint bársonyos, simogató tenyered,
ölelő karod, kezed,
mely hív még és integet,
s én elindulok, feléd megyek,
a muszájok kényszerítenek,
a feltétlen akaratok, hogy rád lelek,
a gondolatok, a képzeletek,
majd megtorpanok, lefékezek,
mert nem szabad, mert nem lehet...