2009. október 19., hétfő

Tóth János

Ígéret nélkül

Nem ígért nekem semmit az isten,
mikor születő testemhez a lelket adta,
fölsírva anyám karjában pihentem:
test a testtől, lélek az égtől elszakadva.
Elmúlt néhány évtized, időm fele oda
és az isten még mindig nem ígért,
létem alatt rengett, ásítva a föld, rozoga
remények felett az elmúlás kísért.
Nem ígért nekem semmit az isten
mikor magához hívta szeretteim,
virágot, koszorút a sírjukhoz vittem
fejfán törtek szét kemény könnyeim.
De nem ígért nekem semmit az isten,
a felhők között elakadt gyér imám,
földre zuhant tekintettel fáradtan vittem
vézna hitem, megszédült a kereszt a kupolán.
Nem ígér semmit az isten, de egyre csak ad
szívembe szorítást, lelkembe szúró szeget,
fáradt alkonyom súlyát nyögi az út széli pad,
hová pihenni vágyom, de talán halni megyek.
Leszakadt fényeket gyűjt az est az ég peremén
bágyadt tekintetem köztük eldobott ígéretet keres,
összekuporodva fázom a halál hideg tenyerén,
ne ígérj istenem semmit, semmit, csak szeress!