2009. október 31., szombat

Káli László

Ősz

Ma leesett az utolsó ázott barna levél az öreg
diófáról. De még mielőtt földet ért volna, felkapta
a hideg, késő őszi szél, s vitte, forgatta,mintha
egy utolsó tangót járna, csak úgy, szél módjára.
Mintha mindkettejük végső, halálos tánca volna.
Miután a levél földet ért, még meghempergette
a rőt avarban, majd sietve tovább állt. Valahol
még majd kitombolja magát. Talán ott, a messze
reszkető magányos nyárfa leveleit hívja táncba.
Csöndben nézek az esőcseppes ablakon át, távoli
láthatár felé. Lassan közelit a tél. Egyre hosszabb
éjek jönnek a rövid nappalokra. Lehet álmodni.
Időt kapunk hát bőven rá. Talán ha álmot nem.
S végül olybá leszünk, mint a diófa lehullt levele.
Magányosan sodródunk a tömegben. Míg magába
zár az ősz utolsó lehelete, és a semmibe veszve
betakar a feledés leple. Sírnak a fák, hajladozva
keresik talán letűnt szépségük kihűlt nyomait.
Csak állok az ablak előtt...Az esőcsepp halkan
koppan. S a szél egyre forgatja időm szélmalmait.