van, amire áhítozom
pedig ott csak egy gerendát faragnak
a fészkébe, ütemesen sújt le
a szekerce, éle hasít, foka üti
az arasznyi ácskapcsot a két
gyantaszagú szarufába; mindig
átellenben van, amire áhítozom
itt, bennem sóvárog valaki
én-e, más-e, másik-e? nem tudom
sóvárog boldogtalanul, s amint
elgondolja magát ilyennek, boldog;
épül a ház, feszesek a falécek
fal tövében málnaszínű cserepek
sorakoznak;
laknak majd a falak közt, tologatják
elhalkult szerelemben a bútorokat:
itt lesz a tükör, ott a karcsú
nádkosár, fönt a fonott lámpaernyő
alatta a mindennapi csobogás
világítja be az ágyalját, az időt
reggel és este között;
átellenben
van a csönd, súgás, a virrasztó;
ők az a három; a csönd vissza-
húzódik, mint olvadáskor a hó
a virrasztó arca felhővonulásos
s én súgok szakaszonként, szakadatlan;
szó alól kifehérlik az imádság
odaát állnak a falak, vöröslik
a tető, fényes a kémény
bádogpárkánya, négyoldalt;
itt, átellenben mekkora lobogás
