Ha valaki egyszer
szépen beletenne életbatyujába,
nagy utazás lenne...
Több mint ámuldozás:
merre jár az idő, s aki visz, mért cipel,
pitypangokkal őrzött mezők fövényein,
s csipkébe öltözött, szúrós bokrok között?
Onnan még láthatnék, szép, öreg házakat,
talán néhány embert, aki még felismer.
Nézném a vénülő, loboncos tölgy alatt,
déli pihenésben, eldőlt kaszásokat.
Szívnám a növő fű, s átázott föld szagát,
birkabolyhos csendben, csodálnám a fenti
kicsempézett eget, vad margarétáknak
fentről hullt cseppeket.
Talán így eljutnék mások batyujában,
s végre szétnézhetnék a szép országában.
Épp arra járhatnék, hol mélybe szállt a rút,
katarzis-zene szól, s a táncok, a szavak,
angyalként lebegnek.
Ott lehetnék, ahol királyi pompában
képek és festmények, selymesen csábító
gobelin szőttesek, tűzzománc mázak,
faragások, vésett múlhatatlanságok,
kínálnak randevút nekem és egymásnak.
Itt a színpadokon hősi küzdelmében
csak az élet játék.
Kézműves polcokon rongyosra olvasott,
régi könyvek között valós gondolatok
ölik ki belőlem mindazt, ami silány,
s a megmaradtakból magam választhatok.
Tegye meg valaki, hogy baját leteszi,
s életbatyujában csak engem cipelget...
Csak ezért... Tegye meg...!
